LÁTOMÁS

Gábor (28): Felismerés

"Fejemben él egy kép, melyben embereket saját valójuk gömbje veszi körbe, amely számunkra láthatatlan, de annál érezhetőbb. Ennek közepén féktelen, mély feketeség, gyötrődés, sérelmek, fájdalmaink tengernyi sokasága koncentrálódik. Szinte mindenkinél ez a mélység uralkodik, melytől rettegve menekülve a gömb szélén élünk, s közben ezen sötétség árnyként húzz vissza magához. A perfiérián élve epekedünk akár egy halványan csillogó fényért, hogy menekülhessünk, így válunk magunk is enyhe fény forrásává. Így megvilágítva egymás gömbjeit és táplálva egymást. 

Ezt hívjuk ma kapcsolatfüggőségnek. 

Igen, ember és ember közt, nem nemek közt. Ezen függőségünknek élve megfeledkezünk, hogy hol is vagyunk valójában és kik is vagyunk igazán, mi van mögöttünk. Pont olyanok vagyunk, mint a fényre rohanó bogarak. Minél erősebben világítanak meg minket annál inkább oda fordulunk. 

Három jól megfigyelhető gömbélet ismerhető fel. 

1. Mint már említettem a fentiekben vannak a perem világon megélők. Ez a típus a leggyakoribb. 

2. Megint mások átadják magunk a fájdalmunk kínzó húzásának így ével saját mélységükben. Őket hívjuk ma depressziósoknak. 

3. Illetve vannak, akik megvilágosodtak, akik ugyan átadták maguk a fájdalomnak, de utat találva saját igaz énjükbe önmaguk váltak gömbjük közepének végtelen ragyogó fényévé. Ha találkozol ilyen emberrel, aki ennyire erősen ragyog, még ha ugyan háttal is vagy neki, átvilágítja sötétséged ezzel, mint egy ösvényt nyitva, félelmeiden keresztül léphetsz anélkül, hogy azok bántanának. Elleneben amint eltűnik intenzív fényük mellőled, te magad már nem tudsz a ellenállni ezen hatalmas fájdalmadnak és visszaesel közepére mely mély fájdalommal tölt meg. Ekkor gyakrabban kapcsolataidban keresel kiútat és újra a perem vidéken találod magad. 

Ezt játsszuk újra és újra, mert sötétségünk táplálkozik fájdalmainkból, melyre kényszerít és olykor még élvezzük is mély szenvedéseink, önsajnálatunk. Minél tovább fáj nekünk, sötétségünk úgy veszi át gömbünk uralmát. Mikor aztán újra találunk valakit, aki kihúz minket a peremre akkor sötétségünk táplálásával ugyan felhagyunk, de életünk megélést sosem fogjuk tudni igazán megtenni, hisz minden csak felszíni és felemészti a mélység. Nem tudunk igazán örülni, kedvesnek lenni, megbocsátani, szépnek látni, megérteni, szeretni. 

Nem vagyunk saját világunk urai, így nem is marad meg benn más csak mit magunk mögött hagytunk. Minden kísérletünk a boldogságra, a szeretetre hiába való. Míg nem fordulunk szembe magunk sötétségével, vetjük abba bele magunk teljes odaadással és hittel, hogy mindez csak árny, s magunk vagyunk a fényesség mely kiűzi belőlünk a fájdalom minden forrását. Mikor ez megtörténik és beragyogjuk saját gömbünk, világunk más szóval megvilágosodunk, rájövünk, hogy mindeddig nem is éltünk. Lényünk megkönnyebbülve, felszabadulva, teljes örömben, békében, szeretetben éli meg mindazt mi történik, így körülvéve minket. Megvilágosodott énünk mellett a fájdalmunk nem képes tovább táplálkozni, így nem is élhetük meg fájdalmat. Ekkor mindenki feléd fordul, mint legragyogóbb csillag az univerzumban és fényeddel segítve őket maguk is megvilágosodhatnak. Hagyd magad megadni fájdalmaid mély sötétségének, hogy felismerd, Lelked maga a gömböd igaz fénye, mely mindennél erősebb."